2. nap

Július 6.
Buck-Tick koncert

A Buck-Tick mindkettőnk nagy kedvence, így mikor kiderült, hogy épp akkor lesz koncertjük Tokióban, mikor mi is ott leszünk, muszáj volt jegyet szereznünk rá. Sajnos ez az interneten keresztül nem lehetséges, de egy ismerős ismerősének a közreműködésével végül lett két jegyünk a július 6-ai koncertre.

Aszakusza aznap reggel
Tokyo Sky Tree (634m) és az Asahi főépülete

Nem egészen tudtuk, hogy működik az ilyesmi Japánban, ezért viszonylag korán keltünk és egyenesen a helyszínre mentünk. Illetve akartunk, de rögtön az első kanyarban rossz felé fordultunk, és ezzel borult minden. Az utcák olyan kuszák, hogy ha az ember egyszer belegabalyodik, többé se térkép, se semmi nem segít. Így lett a 10 perces sétából másfél órás menetelés keresztül-kasul Aszakuszában. Végül egy kedves bácsi, aki angolul ugyan nem beszélt, kézzel-lábbal útbaigazított minket. 

Innentől a környéket megtalálni nem volt nagy feladat, ellenben magához az épülethez eljutni már kicsit bonyolultabbnak bizonyult. Szerencsére Japánban szinte senki, de senki nem beszél rendesen angolul, így útbaigazítást kérni nem egyszerű. Nemhogy nem tudnak beszélni, de nem is akarnak, leginkább csak hajlongva, sűrű bocsánatkérések közt elhessegetik a szerencsétlen turistát.Végül találtunk egy fiatal srácot, aki tudott annyira angolul, hogy el tudja magyarázni, merre is induljunk.

A tokiói ZP, a Zepp DiverCity pláza. Ennek az alagsorában található a csarnok, amit a legtöbben Zepp Tokyoként ismernek. Mikor megérkeztünk kiderült, hogy tulajdonképpen feleslegesen siettünk, mert rajtunk kívül senki nem volt még a környéken, ezért a plázában töltöttük el az időt.

A csarnok bejárata

Az óriási beszélő, füstölgő Gundam robot a pláza előtt

Délutánra eluntuk magunkat annyira, hogy visszamenjünk a csarnokhoz, és foglaljunk magunknak egy helyet. Lassan kezdtek is gyűlni az emberek. Az egész koncertesdi sokkal barátságosabban működik, mint itthon. Nincs tolongás, a biztonsági őrök kedvesek és segítőkészek, még úgy is, hogy természetesen ők sem tudnak angolul. Talán egy félórai üldögélés után befutott az első külföldi, egy spanyol lány, Sara. Felüdülés volt, hogy végre tudtunk valakivel rendesen beszélgetni, egészen sikerült összebarátkoztunk, Sara pedig beszélt kicsit japánul, így szerencsénk is volt vele.

Én, Mido és Sara

Talán egy órával a koncert előtt már egészen nagy tömeg gyűlt össze a helyen. Ekkor kezdtek sorba terelgetni minket. Aki vásárolni akart, a koncert előtt tehette meg. Pólók, csuklószorító, pengetők, újság és CDk voltak a választékban. Én egy csuklószorítót, pengető szettet és a koncert után egy újságot zsákmányoltam. A vásárolgatás után mindenkit az épület elé tereltek. Itt több külföldivel is találkoztunk, volt köztük, aki az eddigi összes turnéra elment, és olyan is, aki ennek a turnénak az összes állomását járta végig. Mindenki kedves és barátságos volt, az eső ellenére sem romlott el a hangulat. 

A beengedés sorszám szerint ment. Japánban az eladási számnak megfelelően vannak sorszámozva a jegyek, így a fanklub tagjai, akik elsőként jutnak hozzá a jegyekhez az első sorokba kerülhetnek. Nincs tolongás, nincs lökdösődés és bosszankodás, mindenki vár a sorára. 

Az én jegyem az 1894-es

A nagy létszám ellenére elég gyorsan bejutottunk a csarnokba, és megint csak meglepetés fogadott. Itt az emberek nem tódulnak az első sorokba, mindenki kényelmes helyet keres magának, szellősen állnak.Habár majdnem 2000.-ek voltunk sikerült úgy találnunk magunknak helyet, hogy egészen közel kerültünk a színpadhoz.

A koncertet a Pay Money to My Pain nevű együttes nyitotta. A Tour Parade hagyományosan egy olyan koncertsorozat, ahol a Buck-Tick minden helyszínen egy másik bandával lép fel, akik feldolgozzák az egyik számukat. A Pay Money to My Painnek a Love Letter jutott, ami nekem az egyik személyes kedvencem, és meglehetősen jól sikerült a feldolgozása. Nagyjából egy órás koncertet adtak, aztán következett a B-T.

Nem kellett csalódnunk, fantasztikusak voltak. Mindenki azt a formáját hozta, amit a felvételekről megszoktunk tőlük. Kifogástalan volt az egész, a hangzás, ahogy a közönséget kezelték. Atsushi még ekkora tömeggel is nagyon közvetlen tudott lenni, bár mi sajnos nem értettük, mit mond, hiszen japánul beszélt, de a reakciókból az jött le, hogy folyamatosan poénkodott. Zseniálisak voltak, így a listán az "eljutni egy Buck-Tick koncertre" helyét felváltotta az "eljut még egy Buck-Tick koncertre".

Az encore előtti szünetben gyakorlatilag átvettük az irányítást. Ránk jellemzően hülyéskedtünk, és játszottuk az agyunkat, a japánok pedig vették a lapot és beszálltak a játékba. Értékelték a humorunkat, kimondottan tetszettünk nekik, vezényletre kiabáltunk, meg hasonlók, mindenben partnerek voltak. Ha lehet ez az egész még egyet dobott a koncert hangulatán. 

Rekedtre kiabáltam magam és a koncert után fájó végtagokkal, hulla fáradtan, esőben indultunk vissza a szállásra.