14. nap

Július 18.

Nara

A Kiotó-Nara-Oszaka hármas az a terület, amit semmiképp nem érdemes kihagyni, ha az ember Japánba látogat. Utunk során nekünk már csak Nara maradt hátra közülük, ezért kötelező jelleggel látogattunk el az ősi fővárosba. 

Utunk Narában

Nara leginkább a buddhista templomairól híres, melyek eredetije a 8. században épült, mikor Nara - akkori nevén Heidzsokjó - volt a főváros. Egy nap bőven kevés mindet végigjárni, de nekünk sajnos nem adatott több időnk rá, így a teljesség igénye nélkül, csak az utunkba kerülő nagyobb templomokat látogattuk meg.

Kófukudzsi, Jumedono 

Nara talán leghíresebb és legjelentősebb temploma a Todaidzsi. Hatalmas déli kapuját két hozzá illő méretű istenalak őrzi. A Buddha-csarnok a világ legnagyobb faépülete, itt található a narai Nagy Buddha bronzszobra, mely a maga 15 méteres magasságával meglehetősen impozáns jelenség. A látnivalókat tekintve a belépőt is egészen barátságos áron adták.

A nagy déli kapu

Kongo-Rikisi szoborpár egyik alakja

Nagy Buddha csarnok

Narai Nagy Buddha

Nara másik nevezetessége az itt élő szarvasok. Csak úgy, mint Mijadzsimán, az állatok itt is szabadon kószálnak, csak épp sokkal több van belőlük, mint a szigeten. A figyelmeztető táblák ellenére - miszerint rúgnak, harapnak, ördögi vadállatok - meglehetősen szelídek, és egyáltalán nem zavarja őket az emberek jelenléte. Sőt, ha számíthatnak egy kis csemegére, pofátlanul letámadják szegény, naiv turistát.

Egy szimpatikus, nyugodtan pihengető kis szarvassal

A szarvascsemege vonzza az éhező állatokat

A rettenetes meleg és tűző napsütés végül szétválásra kényszerített minket. Barátnőmnek megártottak a perzselő sugarak, így inkább árnyékba vonult, én viszont nem hagytam, hogy a túlzottan tökéletes időjárás letérítsen az útról. Túl vonzó volt az erdő közepén álló, mesébe illő ösvényeken megközelíthető Kaszuga Taisa. 

Először át kellett vágnom egy napsütötte, tűzforró, hosszú betonúton, de mikor beértem a fák közé, egészen kellemessé vált a hőmérséklet. A környezet itt egészen megváltozott. Míg Nara nagy részén nyüzsögtek a turisták, és mindenfelé láttunk boltokat, automatákat, ez a rész szinte elhagyatott volt. Magamon kívül nem láttam mást az úton, csak a templomnál lézengett néhány ember. A kabócák zúgásán, és az erdő más hangjain kívül hallani sem lehetett mást. 

Leírhatatlan élmény volt hosszú percekig egyedül bandukolni ilyen környezetben.

Kőlámpásokkal övezett erdei út

Mintha csak egy Ghibli anime egy pillanatát kaptam volna el

 A templom maga is gyönyörű volt, ahogy megbújt a fák között, de sajnos csak kívülről sikerült megnéznem, mert az ide számított belépő már nem volt a költségvetésünkbe kalkulálva. 

Kaszuga Taisa egy darabkája

A visszautam kissé kalandosra sikeredett. Bóklásztam még egy kicsit, de a pókhálók sűrűsödtek, a kabócák egyre hangosabban zúgtak és megint csak teljesen egyedül voltam az úton, így végül inkább visszafordultam. A sok kusza erdei ösvény könnyen becsapja az ember szemét. Gondoltam, fő a változatosság, ezért egy másik ugyanarra haladó úton indultam visszafelé. Míg nekem meggyőződésem volt, hogy jó irányba haladok, végül egy teljesen ismeretlen helyen lyukadtam ki. Nem voltam ezzel egyedül, néhány ugyancsak nyugati turista szintén tanácstalanul nézegette a térképet nem messze tőlem. Végül egy parkolóőrnek köszönhetően kis bolyongás után végül visszataláltam a már ismert útra.

Mindent összevetve Nara is azok közé a látnivalók közé tartozik, amiket bűn kihagyni, ha az ember Japánban jár. Fantasztikus a hely atmoszférája, gyönyörű, békés, csodálatos. És ha az erdőben, a kabócák, lámpások és szarvasok között sikerül kicsit egyedül maradnunk, az önmagában is feledhetetlen élmény. Az ember úgy érzi, évszázadokat repült vissza az időben, és egészen megfeledkezik róla, melyik világhoz is tartozik valójában.

13. nap

Július 17.

Kiotó

Az előző napi nem túl kellemes meglepetések után kijelentkeztünk a szállóból, és az alig néhány utcával arrébb fekvő Kyoto Tower Hotel Annex-ben kerestünk szobát. Ez a hotel épp az állomással szemben van, tehát közlekedés szempontjából tökéletes. Igaz, ez volt a legdrágább szobánk, de az ár-érték arány teljesen korrekt volt. A szobát naponta takarították, külön fürdőszobánk volt, az ablakunk pedig pont a Towerre nézett. Mindemellett ha valaki a Kyoto Tower Hotelben száll meg, ingyen jegyet kap a toronyba, ami ugyan közel sem annyira impozáns mint a Tokió Torony vagy a SkyTree, de azért ezt sem érdemes kihagyni.

Estére fix programunk volt. Kyoto Special Evening, egy amolyan mindent bele, japán kultúra gyorstalpaló. Egy közeli szállodába kellett átmennünk, ide jöttek értünk taxival. A taxi ára beletartozott az egész este költségébe, így nekünk külön nem kellett fizetni érte, de nem is tudtunk volna, mert horribilis ára volt. Innen talán fél órás autókázás után jutottunk el Kiotó Gion negyedébe. Itt található a Gion Corner, egy hagyományos japán színház.

Az egy órás előadás alatt hét tradicionális japán művészetbe nyertünk bepillantást. Angol nyelvű leírást kaptunk, ami mindegyiket részletesen bemutatta. Az előadás teaszertartással, koto zenével és a kado, a virágrendezés művészetének bemutatásával kezdődött.

Teaszertartás

Kado

Koto

Ezek után Gagaku következett, tradicionális udvari zene, ének és tánc egyben. Udvari ünnepségeken, szentélyekben és templomokban adták elő, Kínából ered, de sok változtatáson esett át, így már egy hagyományos japán művészeti ág.

Gagaku

A következő egy Kjogen darab volt. Rövid kis komédia, két iszákos szolgáról.
Az úr félt, hogy két szolgája ellopja a szakéját, ha elmegy otthonról, ezért úgy döntött, megkötözi őket. A két megkötözött szolga hamar rájött, hogy bár a kezük meg van kötve, járni tudnak és az ujjaik is szabadon mozognak. Megitatták egymást és alaposan lerészegedtek, táncoltak és énekeltek. Mikor az úr visszajött ott találta két részeg szolgáját, mögéjük állt és az arca visszatükröződött a szakéban. A két szolga káprázatnak gondolta és kinevette, milyen rémisztő arcot vág az uruk, aki mindig csak a szakéra gondol. Az úr erre dühbe gurult és elverte őket.

A két megkötözött szolga

Az utolsó előtti darab két kjomai (kiotói stílus) tánc volt, melyet egy maiko adott elő. A maikók fiatal gésák, legfeljebb 20 évesek, a ruhájuk és a fejdíszeik díszesebbek, mint az idősebb, kifinomultabb geikoknak. (Kiotóban a gésákat geikonak hívják.)

Tánc a télről

Végül egy Bunrakut, azaz japán bábelőadást láttunk. A bábokat többen mozgatják, tökéletes összhangban. A színpadon egyetlen  szereplő látható, az ő elmondásából ismerjük meg az előzményeket és a mellékszálakat. A darab egy igaz történeten alapuló híres szerelmi történet volt.
Kicsiza és Osicsi szerették egymást, de Kicsizának követnie kellett a mesterét, aki egy ellopott értékes kard keresésére indult. Közben Osicshit szülei feleségül akarták adni Boheihez, akinek sok pénzzel tartoztak. Osicsi rájön, hogy az ellopott kard Boheinél van, és szerelme után akart menni, de éjszakára a város hídjait lezárták. A hideg, havas éjszaka ellenére felmászott a tűzjelző toronyba, hogy megkongassa a vészharangot. Így a hidakat megnyitják és Kicshiza a vész hallatán visszajön és megszerezheti a kardot.

Osicsi

Az előadások után vacsorázni indultunk egy közeli fogadóba, de ahogy kiléptünk a színházból belecsöppentünk a Gion fesztivál egyik menetébe. Az ünneplők épp velünk szembe haladtak, így kénytelenek voltunk átvágni a tömegen, ezzel egy kis ízelítőt kapva a japán macurik világából is.

A fesztiválozók és a körbehordozott oltár (mikosi)

A teaház, mely az Egy gésa emlékirataiban is látható

Rövid sétát tettünk Gionon át a fogadóig. Az idegenvezetőnk közben minden lényeges információt elmondott a híresebb házakról, és ha már alkalom adódott, a macurikról is szólt néhány szót. A fogadóban hagyományos zen tempura vacsorát kaptunk, kizárólag növényekből. (A tempura tészta bunda, ebben sütik meg a zöldségeket, halat, vagy bármi mást.) Többek között tofut, különböző zöldségeket, miszo levest és rizst ettünk. Nagyon laktató és finom volt, tradicionális környezetben, közben a tulajdonos - egy idős bácsi - a japán fogadókról (rjokan) mesélt. A vacsora után kisebb csoportokban átmentünk a ház teaházába és részt vettünk egy teaszertartáson.

Úgy terveztük, ha az est véget ér, még sétálgatunk egy kicsit a környéken. Gion őrzi a régi városok képét, ezért kihagyhatatlan, de a tervünket keresztül húzta a fesztiválozó tömeg. A lépten-nyomon kínálgatott különböző alkoholos italok arra engedtek következtetni, hogy az ünneplők nem feltétlenül józanok, ez a tény pedig nem volt túl biztató két fiatal lánynak, egyedül Japán kellős közepén. Végül inkább visszavitettük magunkat a taxival a szállodánkhoz és lassan lepihentünk.

Ha valaki turistaként Kiotóban jár, egy ilyen estre érdemes befizetni. Drága ugyan, de megéri az árát. Bepillantás a leghíresebb japán művészetekbe, Kiotó Gion negyedében, ami már önmagában is egy élmény. Ha akad rá alkalom, nem érdemes kihagyni, mert ez tényleg olyasvalami, amit látni kell.

12. nap

Július 16.
Hirosima - Kiotó

Utolsó Hirosimában töltött napunkon nem maradt más hátra, mint ellátogatni az emlékmúzeumba. Ez az épület a parkban található, és amennyire én észrevettem, precízen beleillik kompozícióba. A főépületet pontosan közrefogja az emlékmű.

Peace Memorial Museum

A belépődíj jelképes, 50 yen (kb 140Ft). Magában az épületben nem lehet fényképezni, így látnivalóval sajnos nem tudok szolgálni. A múzeum három épületből áll, melyeket folyosók kötnek össze. A három épületben három témára van felosztva a kiállított anyag.

A kiállítás első része a háború előtti Hirosimát mutatja be, hogy milyen állapotok uralkodtak a háborúba lépéskor valamint az atombomba tervet, annak előzményeit, és hogy miként esett a választás Hirosimára. Itt főleg képek és leírások találhatók. 

A második rész a bombatámadás és annak közvetlen következményei. A kiállításnak ez a szakasza kifejezetten sokkoló és megrázó. Képek, makettek, személyes tárgyak, épületek darabjai és egy panoptikumi jelenet is látható. Olyasmikkel találjuk szembe magunkat, ami szerintem mindenki fejében benne vannak, mindenki tisztában van velük, mégis saját szemmel látni nagyon megrendítő. 

Ruhák próbababákra aggatva, látni az égés és roncsolódás mértékét. Szétroncsolódott ételes doboz, benne az azonosíthatatlan széndarabokká égett étel. Hólyagosra égett cserépdarabok. Egy fél pár papucs, amibe beleégett a viselője lábnyoma. Egy lépcső néhány köve, rajta a valamikor ott ülő alak árnyéka. Elszenesedett ujjpercek, hajas fejbőr... Mindenhez részletes leírások, hogy ki volt, hol volt, mit csinált és hogyan halt meg. A tárgyakon kívül képanyagok, videók is láthatók.

Nem akarok részletekbe bonyolódni, akit behatóbban érdekel a téma talál róla anyagot bőven. Nekem az egész hely meglehetősen hatásvadásznak tűnik, de vitathatatlan, hogy meg is teszi a hatását, most is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá.

A kiállítás túlélők beszámolóival és Hirosima újjáépülésével ér véget. Kiadós írásokat kapunk arról, mennyire fontos a béke, hogy ne legyen többé háború a világban, és elkerülhessük az effajta szörnyűségeket. 

Összességében megható és megrázó, de ha valaki szőrszálhasogató akar lenni, erre is van kiélezve. Az egész kiállításon látszik, hogy direkt, gondosan úgy állították össze, hogy a legközömbösebb látogatók se távozhassanak érdektelenül.

Szerintem akinek lehetősége lesz rá, menjen el és nézze meg. Nem csak Japán miatt, de ez az esemény az egész világnak jó tanulság. Viszont gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, mert szó, ami szó, gyomor kell hozzá.

Hirosimát vegyes érzésekkel hagytam ott. Na, nemkérdés, hogy nagyon tetszett minden, már amennyire az ilyesmi tetszhet, de még emésztenem kellett a múzeumban látottakat. 

Kiotóba folytattuk tovább az utat. 

Szép időben érkeztünk, hét ágra tűzött a nap. A szállásunk nem volt ugyan messze az állomástól, de megtalálni annál nehezebb volt. Végül egy külföldi lány - aki valószínűleg cserediákféle lehetett - igazított útba minket. Ez az este értékes tapasztalattal szolgált.

A kiotói szállásunk egy rjokanban volt, egy tradicionális japán szállóban. Ez elsőre nagyon jól hangzik, de a valóság hagy némi kívánni valót maga után. A problémák ott kezdődtek, hogy a szálló tulajdonképpen egy nagy családi ház volt, a személyzet pedig a tulajok. Idős japán néni-bácsi és fiuk, akik közül senki nem beszélt rendesen angolul. Eleve furcsa volt, hogy mikor megérkeztünk senki nem kért tőlünk se útlevelet, se foglalást igazoló papírt, feltétel nélkül elhitték, hogy azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat. A háziasszony néni mutatta meg a szobánkat, lelkesen hajtogatta azt a néhány szót, amit angolul tudott (erükondisön, sává). A szobánkon nem volt zár. Feltételezem, hogy a házigazdáink nem akartak volna kifosztani minket, de lakott a szállóban más külföldi is rajtunk kívül és bennük már sokkal kevésbé bíztam. Ez volt az első kellemetlen pont. Mikor kicsit feltérképeztük a helyet, kiderült hogy a fürdőszobával is hasonló a helyzet. Egy van, közösen a vendégeknek és a tulajoknak, és azon sincsen zár. A helyzet egyre kellemetlenebb lett, mikor kiderült, hogy internet sincs. Ez nem tűnik nagy problémának, de ha az ember nem akart vagyonokat fizetni a telefonért, ez az egy összeköttetésünk volt az itthoniakkal. A kegyelemdöfést az adta meg, mikor megtudtuk, hogy szigorú, korai kapuzárás van. Este tíz után se ki, se be, nekünk pedig másnap estére előre foglalt programunk volt.

Úgy döntöttünk, hogy illetlenség ide vagy oda, ez a szállás sajnos nem felel meg nekünk. Egy éjszakát töltöttünk ott, ami egy kis kellemetlenséget leszámítva (majdnem ránk nyitottak a fürdőben) rendben el is telt, de másnap reggel kijelentkeztünk.

Végszónak annyit, hogy külföldi turista kétszer is gondolja meg, hogy tényleg rjokant akar-e!